AICA


Műkritikusok Nemzetközi Szövetsége Magyar Tagozata
1446 Budapest, Dózsa György út 37.
E-mail: aicahu@freemail.hu

A „kontextus” és a többi – a múzeumi és kiállítási gyakorlat felől

Azt gondolom, ideje már kimondani, hogy „a király meztelen”. Hogy a Baán László–György Péter-páros évek óta hangoztatott ötleteiből „múzeumi negyeddé” kerekedett intézmény-összevonás egyedül a múzeumok fölötti (pénzügyi) hatalom kiterjesztésére és koncentrációjára alkalmas, arra viszont kiválóan, de a muzeológusi és kiállítás-szervezési feladatok napi–gyakorlati szintű hatékony működtetésére a maga elképzelt megalomán formájában azonban totálisan alkalmatlan. Ideje kimondani azt, ami sajnos a lényeg, hogy a gördülékeny kormánybiztosi kommunikáció sem képes elfedni a nagyra törő tervből minduntalan előbukó, bántó szakmai hiányosságokat, sőt, a magabiztos retorika éppen hogy felerősíti azokat. Nem kell mást tenni, mint tollhegyre venni a muzeológusi ingerküszöböt hetente próbára tevő nyilatkozat-áradatból azt a kisszámú konkrétumot, ami – egyéb forrás híján – informál a kormánybiztosi elképzelésekről, s ami lehetővé teszi, hogy ezeket az elképzeléseket a múzeumi praxis nyelvére is lefordítva felhívjuk a figyelmet a „koncepció” nagyvonalúan vagy éppen tájékozatlanságból figyelmen kívül hagyott anomáliáira. Abban a reményben, hogy a mondottak valahol, valakiknél értő fülekre találnak.

Egy múzeum a kulisszák mögött zajló, sokrétű, s épp ezért igen összehangolt háttérmunka dacára alapvetően kifelé él, hiszen elsősorban kiállításaiban mutatja meg magát. Jól tudja ezt Baán László (ez az egyetlen, amit hétéves főigazgatósága alatt a múzeum küldetéséből megtanult), aki ezért építi fel a Magyar Nemzeti Galéria és a Szépművészeti Múzeum évek óta dédelgetett összevonásának teljes kommunikációját már most (!) a gyűjtemény-egyesítéssel megvalósítani szándékozott jövőbeni kiállítások propagandájára. De miről is szól igazából ez a propaganda?

Elsősorban a majdani

„kontextusról”.

Arról a „kontextusról” amit majd a Szépművészeti Múzeum és gyűjteményei hivatottak a Magyar Nemzeti Galéria műtárgyállománya köré teremteni. Kontextusról itthon, a 2017-ben ki tudja, hol álló és minek nevezett Magyar Nemzeti Galéria falai közt, valamint arról a nemzetközi kontextusról, aminek a Galéria anyaga a Szépművészeti Múzeum menedzselése folytán, külföldi kiállításokon bemutatva, majdan részese lesz. Hogy a Galéria ez utóbbiról saját nemzetközi kapcsolatainak és kiállítás-politikájának köszönhetően már eddig is „képes volt” gondoskodni, méghozzá sikerrel, azt több évre, évtizedre visszamenően bizonyítják a külföldi partnerintézmények közreműködésével, illetve kölcsöneivel itthon rendezett és tudományos katalógussal kísért időszaki kiállítások, de bizonyítják azok az önálló bemutatkozást jelentő kiállítás-meghívások (katalógusokban felkínált publikációs lehetőségekkel ezúttal is), amelyek elsősorban a 20. század eleji magyar műveknek biztosítottak nemzetközi figyelmet és a külföldi sajtóban is tetten érhető elismerést. Vagyis nemzetközi szereplését tekintve a Magyar Nemzeti Galéria bizonyítottan nem szorul (sem az eddigiekben, sem a jövőben) a Szépművészeti Múzeum szakmai vagy PR-támaszára – bármennyire ignorálja is e tényt a Szépművészeti Múzeum vezetése.

Másfajta „kontextust” álmodik Baán László az állandó kiállítás Galériabeli darabjai köré: az európai művészet – pontosabban saját gyűjteményük – korszakonkénti viszonyításrendszerét. A probléma csak az, hogy a Galéria anyagára nézve a gyűjteményi jellemzők többnyire semmilyen tekintetben nem kvadrálnak Baán álmaival, mi több, a gyűjteményi összetétel és volumen sok esetben kiállítási szempontból is komoly akadályokat gördít a mondott álmok megvalósulása elé. De lássuk a tényeket, illetve próbáljuk meg és játsszunk el a „mi lenne, ha” gondolatával.

A Galéria 19–20. századi festészeti és szobrászati gyűjteményét én nem féltem. A több tízezer darabot számláló, s így árnyalt összefüggések bemutatására alkalmas magyar anyag egy elképzelt közös állandó kiállításon nehéztüzérség gyanánt gyűrné maga alá a neki kortárs európait, mivel annak darabjai a korábbi gyűjtési esetlegességek folytán még saját maguknak sem tudnak kontextust teremteni. Amennyiben a Szépművészeti Múzeum Modern Képtára (esetleg) beolvad a Galéria 19–20. századi kép- és szoborgyűjteményébe (a többször elhangzott műtárgy-számok alapján az egyesítést máshogy nem lehet nevezni) az aránytalanságok törvényszerűen láthatóvá fognak válni. A Szépművészeti Múzeum egy ilyen lépéssel egyértelműen öngólt fog lőni, ez már most világos.

Az igazi gond a régi anyaggal kapcsolatos tervekkel és elképzelésekkel van. Merthogy az 1820 előtti magyarországi (ezúttal szándékosan nem „magyar”) művek köré is „kontextust” kell teremteni, amit a régi anyagnak a Szépművészeti Múzeum anyaépületében való elhelyezésével Baán László az európai művekkel való fizikai vegyítés által képzel el. Esetleg úgy, hogy mondjuk Mányoki műveit betéteti a németek közé (elvégre élete nagy részét Drezdában élte, festő karrierje is odaköti), Bogdányt az angolok közé (londoni letelepedése és angliai működése alapján mi mást kéne tenni), Franz Anton Maulbertsch adatoltan magyarországi templomok és magyar megrendelők számára készült oltárképeit pedig az osztrák mesterekhez. Kézenfekvő. Ez az elgondolás persze már eleve borítékolja, hogy csak a „nagyoknak” jut ez a kiváltság, a „kisebbek”, a csak itthon hírnevesek nem bírnák el az európai mezőnnyel az összehasonlítást, ha úgy tetszik, a rájuk erőszakolt „kontextust”. Mert nem az a dolguk. A legfőbb vesztesek természetesen a festőnévhez eddig nem kötött vagy egyáltalán nem köthető művek, főként a ritkaságuk miatt magyar viszonylatban unikális 16–17. századiak lennének, köztük olyan média-kedvencekkel, mint az 1646 előtti Tárkányi-epitáfium, de nem járnának jobban a hazai vagy (osztrák, német környezetből) ide telepedett, név szerint tudott másod-, harmadvonalbeli mesterek sem, akik persze csak nyugat-európai optikával nézve másod-, harmadvonalbeliek, fennmaradt gazdag életművük, olykor több vármegyét érintő működésük magyar viszonylatban az elsők közé helyezi őket.

Baán tervének és kommunikációjának szakmaiatlansága, pontosabban az alapvető művészettörténeti tudás hiánya itt is lelepleződik. Mert nem ártana végre tudomásul venni a 18. század előtti tényleges művészeti (és történeti) környezet mibenlétét, nemkülönben a tényt, mely abból adódik: azt hogy a 17–18. századi magyarországi művek valódi kontextusát nem az európai „nagyok” alkotásai jelentik, hanem azok, amelyek a közép-európai régió művészeti központjaiból (Bécsből, Prágából, Krakkóból, Stájerországból vagy Tirolból) származnak, azokból a központokból, amelyekhez sok esetben a Galéria régi gyűjteményének darabjai import-műként vagy távoli derivátumként maguk is tartoznak. Ez a kontextus irányítja a Régi Magyar Osztály szerzeményezését jelenleg is és ezeknek az összefüggéseknek a bemutatása mentén álltak fel és állnak ma is a régi magyar anyagot bemutató állandó kiállítások.

És itt jutunk el ahhoz a részhez, amikor oly módon kerülnek előtérbe és lesznek következményükben is károsak a bevezetőben említett szakmai hiányosságok, hogy attól kezdve a kérdés már nem csupán „Galéria-ügy” többé.

Amit Baán László a magyarországi művészet bemutatásával kapcsolatban vizionál, az – minduntalan hangoztatott szándékával épp ellenkezően – nem más, mint az 1957-es, Szépművészeti Múzeumból való kiválás utáni állapot újrateremtése. Annak a csaknem 20 éves helyzetnek a reprodukálása, amikor a Magyar Nemzeti Galéria kizárólag a 19–20. századi művészet gyűjteményeinek és kiállításainak a helyszíne volt. Egészen 1974-ig, amikor a Régi Magyar Gyűjtemény, ugyancsak kiválva a Szépművészetiből, átkerült a Galéria tulajdonába. A Budavári Palotában 1975 őszén megnyílt állandó kiállításokon attól kezdve vált bemutathatóvá az a történeti–művészettörténeti egység és kontinuitás, aminek alapját a szinte az államalapítás idejétől (egészen pontosan a 11. század közepétől) műtárgyakkal rendelkező régi gyűjtemény, valamint azóta is bővülő és megújuló állandó kiállítása képezi.

Azzal, hogy a 19–20. századi anyag a tervek szerint egy külön épületben jutna kiállítási lehetőséghez, elválasztva az előzményektől és kiragadva a művészettörténeti folytonosságból – ráadásul még nevében is megfosztva mindenfajta olyan jelzőtől vagy információtól, ami a külföldi számára legalább útikönyv-szinten jelezné, hogy amit ott talál, annak valami köze van a magyar művészethez – nos, mindezzel Baán László azt érné el, hogy az idelátogató turista olyan képet kap rólunk, hogy a „honi” művészet (ugye ezt a Kazinczytól kapott szót szabad a nem kívánatos „nemzeti” helyett használni?) nálunk valamikor a 19. század derekán indult, azokhoz a balkáni történeti államokhoz hasonlóan, amelyekben az európaival párhuzamos művészeti fejlődés a régiót uraló török fennhatóság 19. századi megszűnésével, az akkorra tehető polgárosodással kezdődött csak el. Amire az útikönyvek történeti bevezetői a 150 év magyarországi török megszállásának említésével még jól rá is erősítenek majd. Tényleg ez a cél? A turista pedig, aki nem az ötletgazdák fejével gondolkodik – nézzük el ezt neki – nem fog rájönni, hogy ha kíváncsi a megelőző 800 év magyarországi művészetére (amelynek némely korszaka és jelensége egyenértékű a kortárs európaival), akkor azt a Szépművészeti Múzeum európai anyagába ágyazva kell keresnie. Nem fog rájönni, így nem fog rátalálni sem. Mindent összevetve, ha belegondolunk, ez már nem csupán a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményeire, intézményi sorsára és majdani hollétére vonatkozó eszmecsere tárgya, ez így már kulturális (ha így jobban érthető: ország-) imázst érintő kérdés is.

Szándékosan szállítok le mindent a kiállítás mint idegenforgalmi látványosság szintjére, mert Baán is alapvetően ebben gondolkodik, és terveit is – köztük az egész „múzeumi negyed”-kérdést – ezen a nyelven kommunikálja. Úgyhogy ismét csak a kiállítások felől nézve lássuk most a következőt,

a számokat.

Számokat ezúttal csak a Régi Magyar Gyűjteményre, annak is (saját múzeumi múltam miatt) elsősorban késő reneszánsz és barokk műtárgyaira nézve. Annál is inkább, mert néhány itt is érintett kérdést már felvetett Endrődi Gábor napokban megjelent kitűnő írása (http://1100sor.hu), amelyhez az alábbiakban elsősorban további adatokkal szeretnék csatlakozni.

A gyűjteményi „újraegyesítés” kapcsán alig esik szó egy lényeges részletről, különösen nem számokban. Arról, hogy 1974-ben a Régi Magyar Osztály a Szépművészeti Múzeumból kiválva 335 régi szerzeményezésű barokk műtárgyat vitt magával amikor egyesült a Magyar Nemzeti Galériával. Ezt követően a Galéria gyűjteményi osztályaként 1974-től máig 286 késő reneszánsz és barokk művet szerzett, azaz Galériabeli utolsó 37 évében 49 mű híján megduplázta a magával hozott barokk anyagot! Emögött a teljesítmény mögött egy határozott kiállítás-alakítási elképzelés és egy messzetekintő gyűjteményszervezési koncepció állt, amelyet Mojzer Miklós, az 1976 és 1989 között hivatalban lévő főosztályvezető alakított ki és indított el. Nem túlzás azt állítani, hogy mára a Régi Magyar Gyűjtemény a régió legnagyobb és legjelentősebb középkori és barokk gyűjteményévé vált a bécsi Österreichische Galerie korban megfelelő anyaga után.

Térjünk azonban vissza az elejtett gondolat-fonalhoz, a régi magyar anyag elképzelt Szépművészeti Múzeumbeli bemutatásához. Tételezzük fel, hogy a középkori és barokk művek nem a Régi Képtár anyaga közé osztva, hanem önálló kiállítási egységben kapnának bemutatási lehetőséget. Erre utal, hogy Baán a szárnyasoltárokat – amelyekből a Budavári Palotában a Régi Magyar Gyűjtemény állandó kiállításán két szinten jelenleg 22 látható – az egyelőre még több éves műemléki restaurálást igénylő Román Csarnokban kívánja elhelyezni. Középkori műtárgy (táblakép és faszobor) persze a szárnyasoltárokon felül is szép számmal van bemutatva a Galéria állandó kiállításán: összesen 168 tárgy, míg a késő reneszánsz, barokk és felvilágosodás-kori művek most bemutatott száma 357 db. Azaz mindent összevetve a látogató 525 műtárgy segítségével alkothat fogalmat az 1320-tól 1825-ig terjedő, csaknem kereken 500 év magyarországi művészetéről. Meg kell jegyezni, hogy ebben mennyiségben csak a kiállított festmények és szobrok szerepelnek, a 200 darabon felüli kőtári anyag, amiben a legkorábbi emlékek találhatók, egészen a reneszánsz korszakig bezárólag, nincs beleszámolva. Ahogyan nem számol vele Baán László sem, minthogy a Szépművészeti Múzeum kiállítási profiljába ez a műtárgytípus egyszerűen nem tartozik bele. Ami önmagában nem lenne baj, ha az erőszakolt összevonás nem a magyarországi szobrászat e korai időszakának kiállításról való totális eltűnését eredményezné!

A régi anyag bemutatása jelenleg a Budavári Palota D-épületének teljes földszintjét és teljes első emeletét foglalja el, valamint a dunai főbejárattal szembeni félemeletet, ahol néhány monumentális barokk szobor mellett a felvilágosodás-kori képanyag kapott helyet. Ez az igen sok négyzetmétert kitevő terület – a kőtár nélkül! – összességében 782 folyóméter fal-, illetve falként viselkedő kiállítási felületet jelent: 286,5 fm-t a gótikus kiállítás összes termeiben és 495,5 fm-t a késő reneszánsz, barokk és felvilágosodás-kori művek kiállítási terei esetében. Sietek leszögezni, hogy ebben a „számháborúban” nem a mennyiségekkel való bűvészkedésről van szó, hanem arról a kőkemény kérdésről, hogy a Szépművészeti Múzeum épületében vajon hol férne ki mindez?

Élek a gyanúperrel, hogy Baán mielőtt bármit is eltervezett és nyilatkozott volna, nem vette a fáradságot nemcsak arra, hogy a régi magyar anyag mostani kiállítási terjedelmét akárcsak hozzávetőlegesen is felmérje, de arra sem – s ez róható fel igazán neki –, hogy tisztába jöjjön saját múzeuma kiállítási kapacitásával. Még ha a szárnyasoltárok felállítását illetően számolt is a Román Csarnok befogadóképességével, ami nagyjából a várbeli trónteremmel azonos, akkor is további 90 középkori táblakép és szobor kiállítási területigényével nem foglalkozott. Ahogy abszolút figyelmen kívül hagyta a teljes késő reneszánsz, barokk és felvilágosodás-kori kiállítási anyag falszükségletét is, amely anyagnak nemcsak darabszáma nagy, de amelyben szép számmal vannak jelentős méretű művek is. Ha netán a Modern Képtár új épületbe való átköltözésével megüresedő 3 termet és 7 kis kabinetet szánta volna ennek a nagy mennyiségű műtárgynak, akkor hadd tudassam vele ez úton, hogy az ott felszabaduló falfelület mindösszesen 185 fm-t tesz ki, azaz töredékét a művekkel most betöltött Palotabelinek.

Európa rendezettebb felén, ha egy múzeum a műtárgyait kiteszi a költözéssel együtt járó traumának és kockázatoknak, akkor ezt annak fejében vállalja, hogy jobb helyzetet, fejlődésre alkalmas kiállítási pozíciókat kap cserébe. Az, amit nyilatkozatai szerint Baán László a Régi Magyar Gyűjtemény számára kínál, az nemhogy nem jár együtt kiállítási lehetőségekben nyerhető plusszal, hanem épp ellenkezőleg, a visszalépés, a kiállítási területvesztés komolyan felmerülő kockázatát rejti magában. Ezzel együtt megkérdezném őt, hogy jobb híján vajon egyeztetett-e beosztottaival arról, hogy ha eljön az ideje, hány termet fognak kiüríteni és átengedni jelenlegi állandó kiállításukból a Régi Magyar céljaira azért, hogy a gyűjtemény most bemutatott teljes anyaga elférjen? A gondolattól elképedő kollégáknak pedig mondanám, hogy az ötlet korántsem olyan hajmeresztő ahhoz képest, ami jelenleg egy egész múzeummal történik.

Buzási Enikő művészettörténész
korábban a Magyar Nemzeti Galéria
Régi Magyar Osztályának főmuzeológusa

A Nemzeti Galéria beolvadásáról