AICA


Műkritikusok Nemzetközi Szövetsége Magyar Tagozata
1446 Budapest, Dózsa György út 37.
E-mail: aicahu@freemail.hu

NDK vagy Hollandia?

A Nemzeti Galéria beolvadásáról

Szeptember végén, néhány hónappal azután, hogy a miniszterelnök egyetlen tollvonással eltörölte a Szépművészeti Múzeum ötéves munkával előkészített bővítési terveit, Orbán Viktor Baán Lászlót, a múzeum főigazgatóját kormánybiztossá nevezte ki. Feladataként a Szépművészeti és a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményeinek újraegyesítését és a budapesti Ötvenhatosok terén kialakítandó új, nemzeti közgyűjteményi épületegyüttes koncepciójának kialakítását és megvalósítását jelölte ki. Ezt követően, az urbanisztikai nonszenszként ismertté vált Andrássy negyed homályos terveit felelevenítő nyilatkozatok után, az október 20-i Magyar Közlönyben az első konkrétumok is megjelentek: egy lakonikus határozat szerint a kormány elfogadja a nemzeti épületkomplexum koncepciójának „előzetes irányait” és egyúttal intézkedik a Magyar Nemzeti Galéria „beolvadásáról” a Szépművészeti Múzeumba, mégpedig 2012. február 29-i határidővel. Az „előzetes irányok” közül korábban már nyilvánossá vált, hogy a kormánybiztos az új épületegyüttesben a két összevont múzeum 19-20. századi gyűjteményeit, illetve a Fotómúzeum anyagát helyezné el, az építkezést pedig nemzetközi tervpályázatot követően EU-támogatásokból 2017-ig fejezné be.

A rövid határidejű beolvasztásról annyit lehet tudni, amennyit Baán László 2007 óta különböző fórumokon elmondott - bár a közeg nyitottságának hiányára hivatkozva tervét már kétszer (2008-ban és 2010-ben) felfüggesztette. Ezek szerint a kormánybiztosnak három fő érve van a Magyar Nemzeti Galéria bekebelezésére. Az első, hogy az intézménynek ki sem kellett volna válnia 1957-ben a Szépművészeti Múzeumból, az elszakítás ráadásul szovjet mintára ment végbe. A második, hogy a Galéria tulajdonképpen több mint ötven éven át egy hibás axiómából kiindulva működött: a nemzeti művészetet nem szabad kiszakítani az egyetemes összefüggésből. A harmadik érv szerint pedig a jövőben az újraegyesített múzeum működése révén a magyar művészet eredményesebben mutatkozhat meg a világnak. Egyelőre ez a három érv támasztja alá a Magyar Nemzeti Galéria mint önálló intézmény megszüntetését. Illetve, Baán László szerint nincs szó megszüntetésről, csak összenő, ami összetartozik. Mindez persze ismerősnek tűnhet a történelemből, mivel valamennyi felsorolt érv párhuzamba állítható Németország újraegyesítésének modelljével: egykor az NDK is szovjet mintára jött létre, negyven éven át egy hibás axiómát követve létezett, és az újraegyesítés révén ott is kinyílhatott a világ. Az érvrendszer hatásos, a történelmi párhuzam szerint az újraegyesítés javarészt sikeres lehet, mégis kétséges, hogy a hasonlat ennyire egyértelmű lenne.

A Magyar Nemzeti Galéria közelmúltja persze sok tekintetben hasonlítható lenne az NDK-hoz: igazgatói stratégiái és állandó kiállításai nagyrészt a nyolcvanas években ragadtak, csakúgy, mint az utóbbi években az alulfinanszírozottság miatt sokszor megnyirbált, de mélyebben át nem alakított intézményi struktúra. Ennek ellenére a magyar képzőművészet múltjának megjelenítése az elmúlt évtizedekben - belföldön és külföldön - elképzelhetetlen lett volna a Galéria nélkül. Ha hirtelen kitörölnék a történelemből azokat a kiállításokat, amelyek itt jöttek létre, ha eltűnnének az itt összeállított katalógusok, alig lenne mire hivatkoznunk. Amennyiben ebből a szemszögből nézzük az intézményt, Hollandia jobb hasonlatnak tűnik: a nem mindig kedvező körülmények ellenére működőképes, a saját és európai hagyományokra építő, független egység.

A beolvasztásra felhozott érvek szintén kétértelműek. A szovjet minta például valójában inkább bécsi volt. El lehet vitatkozni azon, hogy az 1955 előtti Bécs mennyire volt szovjet, de Sinkó Katalin kutatásai óta azon nem, hogy Pogány Ö. Gábor anno a bécsi modellre hivatkozva indította el a szétválást. A második érv szerint az axióma a hibás. A magyar múzeumi rendszerben a nemzeti és az egyetemes viszonyának kérdését egyedül György Péter tárgyalta többször az elmúlt években, véleménye szerint a posztnemzeti korszakban a nemzeti intézményrendszernek újra kell definiálnia magát. Az axiómáról, az újradefiniálás történeti hátteréről és lehetséges formáiról azonban bármilyen döntés előtt többoldalú szakmai vitát kellene folytatni, szembeállítva egymással a nemzetközi példákat, illetve a magyar lehetőségeket. A harmadik érv a jövőre vonatkozik, amelyre jelenleg nem léteznek modellek, legfeljebb víziók, amelyeket pontról pontra végig kell vizsgálni; vajon a sokféle anyag közül mire érvényes a megmutatkozás jobb lehetősége, a kőtárra vagy a szárnyas oltárokra, Csontváryra vagy Kondorra? És ha a 19. század közepe után készült műveket külön épületben helyezzük el, megoldódik-e a 20. század második felétől mindkét gyűjteményben tátongó rések problémája?

További, szintén alaposabb vitára váró kérdés, hogy a hasonlatban valóban a Szépművészeti Múzeum lenne-e az NSZK? A követendő modell, ebben az esetben az az intézmény, amely ezentúl meghatározza a nemzeti és nemzetközi gyűjtés, bemutatás és tudományos kutatás irányait? Amely megfelelő anyagi kereteket teremt a közös működésre és a megújulásra? A vitákból, elemzésekből és vizsgálatokból kiindulva lehetne eldönteni, vajon az egybeolvadás vagy az együttműködés, a megszüntetés vagy a struktúraátalakítás lenne-e a jó megoldás; csupán az egyeztetések nyomán lehetne megmondani, hogy a másik oldalon az NDK vagy Hollandia hasonlata helytállóbb.

A hasonlat tisztázására, valamint a hatásvizsgálatokra és a modellek felállítására többek között azért lett volna szükség a kormányhatározat előtt, mert a tervezett új épületegyüttes kialakítása nemcsak a Magyar Nemzeti Galéria megszűnése vagy további működési formája tekintetében, de egy annál sokkal tágabb kontextusban jár ma még beláthatatlan következményekkel. Ebből a kontextusból három szempontot emelnék ki. Az első a magyar közgyűjtemények jelenlegi katasztrofális helyzete (mint háttér), amely ered a jogi és finanszírozási feltételek tisztázatlanságából, az örökölt elkorhadt struktúrákból és a fenti problémákat rendezni tudó új múzeumi törvény elmaradásából. A megyei múzeumok nagy többsége vagy a csőd felé tart, vagy effektíve csődben van, a jövőre megkövetelt 20 százalékos létszámcsökkentés pedig valamennyi intézmény számára az ellátott feladatok szűkítését vagy a nyitvatartási idő lerövidítését jelentheti. Ebben a környezetben válik különösen fontossá a második szempont, amely az újraegyesítéssel a közgyűjteményi rendszeren belül egy budapesti vízfej létrejöttét valószínűsíti. Az egybeolvadó múzeumnak a közgyűjtemények összes állami támogatásából (idén kb. 9,2 milliárd forint, jövőre talán 8 milliárd) nagyjából 15 százalék jutna, ráadásul gyűjteményeiből és tereiből kiindulva potenciálisan messze a legnagyobb érdekérvényesítő és bevételszerző lehetne. A harmadik szempont pedig tisztán anyagi jellegű, eszerint az ország pénzügyi helyzete jelen pillanatban nemigen teszi lehetővé - még a remélt EU-támogatásokkal együtt sem -, hogy a budavári palota újrahasznosításával együtt valószínűleg százmilliárdos nagyságrendű projektről álmodozzunk. Miközben a Szépművészeti és az Iparművészeti Múzeum jelenlegi épületeinek - legalább felerészt halaszthatatlan - felújítása a felmérések szerint összesen 31 milliárd forintba kerülne, az illetékes államtitkárság jövőre ennél kevesebb pénzt költhet az egész magyar kultúrára. Ha csak e három szempontot vesszük figyelembe, az ötéves előkészítés a tapasztalatokból kiindulva illuzórikusan rövidnek tűnik.

Ezen azonban már úgy tűnik, felesleges tűnődni, hiszen a kormánybiztos által ígért egyeztetések előtt megszületett az irányokat elfogadó kormányhatározat és a Nemzeti Galériát beolvasztó döntés. Mindez egyelőre Az ötödik elem egyik jelenetére emlékeztet, amikor a túszejtőkkel tárgyalni küldött Bruce Willis a terembe lépve habozás nélkül lelövi az egyik csúnya földönkívülit, majd a többi csúfságtól megkérdezi, akar-e még valaki egyeztetni.

Mélyi József
(Megjelent a Magyar Narancs
2011. november 3-i számában)

A Nemzeti Galéria beolvadásáról